Ott, ahol élünk

A pesti belváros poros utcáin járunk. Nem csak mi, még jópáran. Ugyanis a belvárosban mindig nagy a nyüzsgés. Mennek az emberek ide-oda. Legalábbis én csak azt látom. Biztosan mindenféle ügyes-bajos dolgokat intéznek. Amikor állnak, akkor is mennek, vagyis nem ők, hanem alattuk a villamos, vagy a busz. Úgy látom rajtuk, hogy furcsán viselik ezt a helyzetet, mármint nem tudnak mit kezdeni magukkal. Különben megértem őket. Mert hát ebben a mai világban csak így lehet megélni. Intézkedni kell. Rohangálni. Idegeskedni. Teljesíteni. Megfelelni. Legalábbis én ezt látom.

Nekem nincs semmi ilyen intéznivaló fontos dolgom, ezért el szoktam időzni csak úgy, hogy figyelem az embereket. Ahogy sürögnek, mint a hangyaboly, ahol mindegyik hangyának meg van az útvonala, amit bejár minden nap, megvan a napi feladata, amit el kell végeznie és letérni az útról nem szabad, nem érdemes neki és nem is szeretne igazából, mert semmi értelme nem volna. A rendszer működni látszik, akkor minek bolygassuk? Egyet értek. És egy bizonyos szempontból mégse. Majd elmagyarázom később. Szóval ott tartottam, hogy figyelem az embereket. Sőt néha viccelni is szoktam velük. Olyasmiket, hogy elkiabálom magam a tömeg közepén, hogy "egyszer mindenki meghal", vagy eljátszom, hogy a villamos elé akarom vetni magamat, vagy olyat is szoktam, hogy odamegyek egy emberhez azzal a kérdéssel, hogy: "maga mit gondol az életről?", vagy beállok az éppen siető tömeg útjába, mint valami szumós és fura hangokat hallatok, szóval így szoktam hülyéskedni. Rendszerint mindig megmosolygom a reakciókat. Amikor a hangyákat, vagyis az embereket kizökkentik a rutinból, megzavarodnak, és furcsaságot motyognak, toporognak, idegeskednek és minél hamarabb igyekeznek visszatérni a kitaposott útra.

Nem mindig vagyok ám ilyen vicces kedvemben, néha elszomorodom. Olyan magányosnak érzem magam. A minap éppen egy ilyen szomorkodásban voltam benne, csak bambultam, az emberi árnyak elsuhanó kavalkádja álló háttérré gyorsult fel, a rengeteg irányból zubogó zajok egybe olvadtak és ezáltal a fülem megszokta és olyan volt mintha csönd lenne. Mit keres..? a cél...? keres.. valamit... De mit..? ki vagy... ki vagyok.. ki vagy? hahó... hahó! Bácsi, azt kérdeztem, hogy te ki vagy..? Egy lány gyermek ült mellettem a padon. Észre sem vettem, nem tudom mióta lehetett ott. Nem tudom mióta bambulhattam. "Hogy én ki vagyok?" "Miért szerinted kihez beszélek?" Meglepődtem. Nem válaszoltam. Néztem a kislányt. Kis kezét makacsul a derekára tette és felhúzott szemekkel nagyon gyorsan pislogott. Egyfolytában. És néha elbillentette fejét egyik irányba, meg a másikba. Megmosolyogtam, mert a kis copfja ide-oda mozgott ilyenkor a feje tetején. Megkedveltem. "Bocsánat, ne haragudjon, kicsit túl közvetlen a kislányom. Abigél gyere, nem akarsz hintázni egyet?" "Anya, nem válaszol a bácsi." "Hagyd békén, idegenekken nem állunk szóba, mondtam már." És már indultak is el. Nem szóltam semmit. Csak néztem, ahogy elmennek.

Valamilyen belső nyugalom tört rám aztán. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Valamiféle várakozással, reménnyel teli nyugalom.

Másnap megint találkoztam Abigéllel. És aztán megint. És ez így ment innentől kezdve az összes napon.

Anyukája gondosan hordta arra a játszótérre, ahol én is szoktam néha időzni. Abigél később elárulta, hogy miattam jönnek ide. Az anyuka is egy idő után meggyőződött róla, hogy nem vagyok ártalmas, és kezdett belenyugodni, hogy "fura a lánya, mert mindig fura emberekkel barátkozik" - hallottam fél füllel, hogy panaszolja egy másik anyukának. Abigél egy okos kislány. Elmondta, hogy miket szokott csinálni, hogy kivel szokott játszani, s én is elmondtam neki.

Jól eljátszottunk együtt, bár a merészebb kísérletezéseimet nem engedtem, hogy kipróbálja, mert az az anyukája nehezen kivívott elfogadását tenné kockára. Nevettünk és szabadok voltunk együtt. Valaki volt, akivel megoszthattam valamit, valaki, aki értett engem, aki elfogadott és szeretett engem, valaki, akit szerethettem.

Egyik nap nem jött el.

És azutáni nap sem. Szörnyű idők következtek. Nap, nap után. Kedvtelenség. A hiábavalóság érzése betöltötte egész valómat. Nem volt kedvem játszani sem.

Sok-sok nappal később láttam őt a tértől nem messze. Hasonló korú gyerekkel volt. Gondolom osztálykirándulás lehetett. Hallottam, hogy könyörög, hogy hadd álljanak meg játszani. Aztán a tanárnő bólintását követően beözönlött a gyerek sereg a térre. Ő lassan sétált a pad felé, ahol ültem. Kis lépései felnőttesek voltak. Nem ült le. Távolságtartóan megállt előttem és mocorgó ajkai mögül okos szavak kopogtattak.

"Nem jöhettem. Anya nem engedte."

Szemeimmel kérdeztem vissza.

"Mert azt mondta, nem találkozhatunk többé."

Arca is felnőttesebb lett. Mintha hipp-hopp idősebb lett volna pár évvel. Nem tudom mióta nem láttam.

"Játszottam vele is"

"Hogyan?"

"Vagyis csak próbáltam, de ő nem értette a játékot."

"Meséld el Abigél!"

"A boltban voltunk. És ott volt sok ember. És csak úgy kapkodták a zöldséget, meg szaladgáltak, az egyikőjük fellökött, azt gondoltam biztos a kitaposott útjába álltam... Elkiabáltam magam, hogy <<Egyszer mindenki meghal!>>. Aztán anya megragadta a kezem, és kirántgatott a boltból. Kiabált és én nagyon megijedtem. Ott mondta, hogy nem találkozhatok veled többé."

Hirtelen szúrós lelkiismeretfurdalást éreztem. Mit akarok én ettől a kislánytól? Mért akarom önző módon, a nevelési normáknak ellentmondó dolgokba vezetni? Miért nem űztem el magam mellől? Azt akarom, hogy olyan legyen mint én? Egy céltalan tévelygő, aki küzd a mindennapi életben maradásért, aki megszámlálható idejét ostoba mulattságokra pazarolja? Mért nem akartam, hogy úgy kezdje el építgetni a kis életét, hogy erős, masszív tagja legyen ennek a világnak? Olyan, aki csinálja a dolgát, tanul, elvégzi jól az iskolát, talál egy magához illő munkát, előléptetik, vesz házat, meg kocsit, férjhez megy, gyerekeket szül, iskolába járatja őket, megcsókolja az unokái fejét a halálos ágyán és egy rendes, dolgos emberként távozik ebből a világból. Miért...

"Játszunk." - szólt hirtelen, mintegy villámcsapásként félbehasítva a belőlem felinduló gondolat és indulatáramlatokat.

"Nem lehet."

"De most az én játékomat."

"Nem játszunk." - mondtam fogaim rácsai mögé bezárt, zúgó indulattal.

"De szeretném neked megmutatni." - És már szaladt is el, én pedig utána nyúltam, de nem kaptam el. Nem akartam, hogy baja essen. Mutatta, hogy maradjak itt. Duzzogva szót fogadtam.

Beérkezett a villamos és egy jó nagy embertömeg gördült le róla. Abigél odaszaladt. Az egyik ajtónál egy néni próbált lekászálódni, mellette ugyanúgy folyt le az többi ember. Abigél észrevette őt, kinyújtotta aprócska kezét a néni felé. A néni láthatóan nem támaszkodott erősen rá a kis kézre, hisz nem akarta összetörni, de megfogta és úgy jött le a villamosról. A néni mosolygott, megsímogatta Abigél buksiját és fogatlan, aszott ajkainak mozgását figyeltem: "Köszönöm, angyalom." Egy-két ember megállt. Kiállt a sorból, hogy ne sodorja el az egy irányba nyomuló embertömeg, és nézte a kislányt, aki felém szaladt.

"Látod?" - mutatott az emberekre, akik megálltak és csodálkozva nézték őt.

És megértettem.

Egy apró, hétköznapi csoda volt ez. Egy kis szelet menyország. Ott, ahol élünk.

Torma Nóra írása