Ketten, együtt, egy buszon

Hazafele tartok, buszon ülök épp.
Mellettem a bőröndöm,
mögöttem eltöltött három hét
otthon nélkül, megtörve.

Lefordul a busz, megállóhoz értünk,
az ablakból meglátlak téged,
találkozik tekintetünk,
magamhoz hívlak, nem ellenkezel.

Mellém ülsz, nem hiába.
Magamhoz hív ártatlan mosolyom,
egy bizalmas, látszólag árva
kérés hogy: Gyere!

Hallgatsz rám, mert gyermeteg vagyok,
nem is sejtheted vétkeimet.
Ha rám tekintesz nincs semmilyen ok,
hogy ne bízz meg bennem.

Pedig menekülök, félek emberektől,
a kérdésektől és a sorstól.
Mit érek ha a szó is megöl?
Erőtlen vagyok, láthatod.

Tudom hogy kell nekem a menedék,
kapaszkodószíj botkaromnak,
egy nő ki a lelkemben él,
mert menekülök a csendes haláltól.

De most te vagy a lényeg,
Mesélj magadról,
Nőiességet és bizalmat kérek,
Magadból egy darabot, az igazat.

Beszélsz. Ömlik a szó, fénylik minden
betűd ahogy artikulálsz,
hallgatom élettörténeted és filozófiád,
Nem bírok betelni. Mesélj még!

Folytatod. Olyan ez az egész
mint a belülről megszólaló
festmény mely sír és
nevetve játszik a színekkel.

Csak úgy vallatsz. Nem így akartam.
Azt akartam hogy csak te beszélj,
és én hidegen
mondtam volna rólad véleményt.

Elbuktam! Hullahideg kezem
égni kezdett,
üvegálarcom leesett,
Közel engedtem magamhoz valakit.

Hiába üvöltöm belül makacsul
hogy ereszd el, semmi közöm hozzád,
hagyd büszkeségem, ő lelkemben az Úr,
Hogy ne bontsd le a falat mi megvéd.

Semmit sem érek a női akarat ellen,
Hallgatlak, te hallgatod
hangom, önmagam, engem.
Kellett ez már nekem nem tagadom.

Tarthatna az érzés örökké is akár,
elfogadnám ezt a büntetést,
de elszigetelt jellememre
vár egy sziget: A végállomás.

Vámos Tibor írása