Idő-rapszódia

Mikor szemem megszűnt,
s végleg leszáradt homlokomról,
akkor kezdtem érezni titkos jelenléted.
Mi az emlék, mit bármikor megfoghatok,
s agyagát szittya ujjaimmal újra átmelegíthetem?
Hogy van, hogyha eszméd nem ajkamon szavakba
borul, hanem elmémben forralom tovább,
ezer és más buborékokon át
visz mélyebbre transzcendens létedben?

A volt itt van, itt egészen és most van,
s hogy ekképp van-e volt, vagy időm
csak nemzetek árnyán szárnyaló ige,
Vörösmartym lelkén kiesett szó arra,
mit ő is, én is emésztek,
de rásütni nem tudok fényes szavakkal...
Az idő sötét. Égbekiáltóan sötét.
Igazsága csak a fényből vezetve le épp annyi,
mint a nyakló lét értésében a halál végtelensége.
Egy csepp só az idő. Egy szem de nem több:
szem nem látta, kéz nem érte egyedül még.

Ha egészen nem tudom megragadni,
nem foghatom csak félig betűim,
mert ha él és magára marad, meghal;
de ha halott, úgy sosem élt.
Mit ér e vadszerelmes költői rángás?
Tán magam vagyok a nagy Idő, senki más.
Bennem él létként a lét, halálként a halál;
de mert Idő vagyok, meg nem érint,
hogy körömön egy pont épp hol áll...

Mert különben mi ő nekem?

Ellenem vagy legjobb felem?
S ha mégis felszegem a fejem:
mit bír lelkem ha belé bújik,
ha nem Isten dicsőségéről énekelt homíliát?
Mely nem lap és azon leírt szavak:
élő, hasító, nyers öntudat,
nem áhítat, igaz pecsét, minden érzetünknek medre;
hazánk, terünk, kozmoszunk,
mit belakunk, érzünk, de sosem tapasztalunk,
kívül rajta, mindig benne megmaradunk.

Az én játszó élénkzöld Terem!
Időként mint magam jutott nekem.
Ő is én vagyok, s ő-ben álló énem
mindig így volt; csak így, csak így kell élnem,
hogy maradjon a lét véges létem.
Legyen ő fényem, s neki én sötéte.
Legyünk a világ és ellentéte.
Legyünk valami örök örökké-való,
a gyermek száján a nagy szó, a kakaó;
izzadó béke és karosszékháború,
eleven fejekben gyúlt holt ötlet:
mit meg nem értesz, ha csak
fel nem nyitod száraz mellkasod,
nem érted, míg nincs szemed előtt egy halott.
Szád bezárul, karod nyíljon hát,
és fogadd testét a testetlen Van-nak.
Engedd, hogy vigyelek én a világszép magányba,
hadd tűzzelek virágként kislány hajába,
hogy onnan nézd: szomorúságod hiába,
s örömöd is semmi. Hagyd a világot magától eloldozni!

Lancsák Zsófia írása