Mikor hátat fordított a közönségnek hatalmas tapsvihar kísérte útján. Hallotta még a kacagást és a vidámságot, melyet ő vitt az emberek szívébe. Mi mást tett volna? Ez a dolga, mondhatni a hivatása. Mikor a sátor másik részére kanyarodott már csak a néma folyosó vette körül és már nem az emberek, hanem csak a csillagok mosolyogtak rá halvány fényükkel. Öltözőjébe érve félhomályban zuhant székére a tükör elé. Csak bámult maga elé csendes magányában és elmélkedett, hogyan tud mindenki szívébe vidámságot hozni csak a sajátjába nem? Ennyire eltávolodott volna mindentől és mindenkitől, aki fontos? Voltak, akikkel jó viszonyt ápolt, de valahogy senkit se tudott úgy megszólítani, hogy "barátom". 

Festett arcának egyik fele csupa vidámságot ábrázoló alkotással, míg másik fele a bánat szavait sugalló ecsetvonásokkal volt tele. Egyik felén fülig ér a szája, másikon a festett könnyek peregtek arcáról. "Vajon melyik vagyok én?" - gondolta magában. Szerette is és nem is ezen estéket. Szerette, mert megnevettethet másokat, de gyűlölte, mert önmagát mindig elszomorította. Mosolygós fele arcának egyre haloványabb és gyötörtebb lett, ahogy a tükörben vizsgálta magát. A festék az arcán mintha már nem is lett volna, csak a magány szomorát látta magával szemben az arcán. 

Ekkor hirtelen fogott egy törülközőt, és az órákon keresztül felvitt munka eredményének nagy részét másodpercek alatt le is letörölte. Csak a könnyek maradtak a szeme alatt, melyek mellett lassan vizes nyomot hagyott néhány igazi csepp.  

Mokánszki Zoltán írása